Bírálat és szolidaritás – az Origótól Szilágyi Emőke Ritáig

Az eredeti probléma

Nemrégen publikált egy cikket az Origo Politikai kifizetőhellyé vált az MTA Prémium Posztdoktori Program címmel. (Ezt a Pesti Srácok is átvette később, érdemi módosítás nélkül.) A cikknek nincs feltüntetett szerzője, ezért egyetértek Hegedüs Bélával, aki a Recitire (az MTA BTK ITI tartalomszolgáltató portáljára) írt válaszában az Origo főszerkesztőjét, Gábor Lászlót hívta dialógusba. A probléma ott kezdődik, hogy az MTA Prémium Posztdoktori Ösztöndíjának odaítélését azzal gyanúsította meg a Gábor László vezette Origo név nélkül megjelentetett cikke, hogy az botrányosan, politikai alapon történt meg.

Rákerestem a Magyar Tudományos Művek Tárában a cikk kiadásáért felelős Gábor László nevére, de nem találtam egyetlen tudományos publikációt sem ez alatt a név alatt. A számomra elérhető források alapján úgy tudom, hogy nem rendelkezik Ph.D. fokozattal. Nem értem ennek alapján, hogy milyen alapon tudja megítélni egy tudományos munkának az értékét, ha az ehhez kellő képzettséggel nem rendelkezik? A válasz csak az lehet, hogy bár ő vállal a cikkért felelősséget, legalább egy munkatársa rendelkezik a megfelelő iskolázottsággal egy ilyen kérdés szakmai megítélésekor.

Az Origo portál online keresőjében rákerestem annak az Oláh Miklósnak a nevére, akinek a levelezését Szilágyi Emőke Rita a korábbi pályázati ciklusban majdnem 600 lapos könyvében adta közre. A keresés eredménye 11 oldal, amiből a humanista püspök egyedül ebben a most megjelent cikkben szerepelt. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a Gábor László által vezetett lap kulturális rovata a mai napig nem közölt sem hírt, sem recenziót Oláh Miklós kiadott munkájáról, amit egyébként bárki ingyen és bérmentve el tud érni ide kattintva. Úgy lenne elegáns egy bírálat, ha az a megítélt munka elolvasásával venné kezdetét. Másként szólva, amíg Gábor László nem olvassa el azt a 435 (latin) levelet, amit ez az első kötet tartalmaz és azokat nem veti össze azzal az öt kézirattal, amelyek többek között Budapesten, Lipcsében és Bécsben találhatóak meg, valamint nem tanulmányozza legalább azt a szakirodalmat, ami a bő 16 oldalnyi bibliográfiában található a könyv elején, addig, football hasonlattal élve, nem léphet az új ösztöndíj bírálatának pályájára.

A legfontosabb a lélektani probléma

Benevolens olvasóként feltételezem, hogy Gábor László és/vagy munkatársa ezt vagy ennek a munkának legalább egy részét (pl. a Ph.D. fokozat megszerzését vagy a 435 levél végigolvasását) elvégezte, amikor az MTA BTK ITI kutatójának új pályázati sikere mögött felfedezni vélt politikai hátszélről írt. A cikk kérdésfeltevése azonban még így sem (lehet) produktív. Meglátásom szerint ugyanis lélektanilag senkit sem az visz előre, hogy ha egy sikeres pályázat eredményét bárki más javára firtatjuk. Az egyedül előremutató kérdésfelvetés az lehet, hogy miért nincs több pénz a nemzetközileg kiváló eredményeket elért és az Origo cikkében kiemelt tudósok támogatására? Miért nem fordítunk Magyarországon százötvenszer több pénzt arra, hogy a kiesettek listájáról akár minden mérvadó tudós prémium posztdoktori ösztöndíjban részesüljön? Ez, ha jól számolom, 9 milliárd forint lenne, amit egyáltalán nem biztos, hogy minden évben ki kellene osztani, de ha a hozzáértő bírálók szerint mindenki érdemes rá, nagyszerű lenne, ha mindenki részesülhetne belőle. Ami a közembereknek csillagászati összeg, állami szinten nem elképzelhetetlen mérték és renteg nagyszerű kutatást lehetne egyidejűleg támogatni belőle, hogy a nemzetközi innováció és tudományosság élvonalába kerülhessünk. A közéleti újságíró étoszába egy ilyen nemes javaslat bele kellene, hogy férjen.

Az ingyenesség és fizetés kérdése

A számokhoz érve két abnormalitásra szeretném felhívni a figyelmet: az első a közpénzből elvégzett munka ingyenes hozzáférésének biztosítása, a másik az a bűvős, havi 600.000 Ft-os bruttó összeg, amit az Origo cikke Szilágyi Emőke Ritától sajnál. Egy kultúrnemzet esetében az olyan alapmunkák, mint Oláh Miklós levelezése nemcsak könyvtárak, hanem magánszemélyek gyűjteményét is ékesítené. A befektetett munka alapján a már elkészült, közel hatszáz odalas könyvnek és egy hasonló méretű második kötetnek a valós értéke, becslésem alapján legalább $300 lehetne az USA-ban, ami kb. 85.000 Ft-ot jelent a két kötetért. (Mielőtt bárki megijedne ettől az összegtől, a Brill Kiadónál, egy hasonló témájú és paraméterekkel bíró, 800 oldalas, igényes kiadású spanyol történetírói munka az angol reformációról két évvel ez előtt $253-ba került ÁFA nélkül.) Ha az adott kultúrnemzet, illetve az angol-latin kétnyelvű kiadás miatt a világ más kultúrnemzeteinek könyvtárai és magánszemélyei az elkövetkező 50 évben csak 1500 példányt megvásárolnának ebből a két kötetből, akkor az kerekítve 127 milliós bevételt jelentene. Ha ennek a bevételnek a 50%-át el is vinnék a kiadói költségek, a minden eladott példány után a kutatót megillető 50%-os jogdíj még mindig nettó 63,5 millió Ft lenne, ami időben elnyújtva ugyan, de jócskán meghaladja a most kapott, kétciklusnyi, bruttó juttatásokat. NB. az Origo cikkében, nem világos, hogy miért állapították meg a következő összeget:

Nehéz hát nem úgy értékelni a helyzetet, hogy az MTA politikai szolgálataiért cserébe tüntette ki immár másodjára Szilágyi Emőkét a magyar adófizetők pénzén, akiknek közel hatvanmillió forintjába kerül Oláh Miklós levelezésének feltárása. /Forrás: Origo.hu/

Ez azért érdekes, mert az MTA PPÖ 36 hónapon át, havi bruttó 600.000 Ft-os támogatást jelent, ami két ciklusra vetítve is 43,2 millió, tehát közel sem 60 millió Ft.

Szilágyi Emőke Rita ahelyett tehát, hogy elvégezné ugyanezt a munkát és megvásárolná a megfelelő marketingeszközöket az eladáshoz – mindehhez mindössze néhány művelt befektetőre lenne szüksége – azért, hogy kiadójával együtt jól járjon, jelenleg úgy fest, hogy egy tisztességes bérért cserébe ingyen a köz rendelkezésére bocsátja munkáját.

Ezzel elérkeztünk a bérezés kérdéséhez. Nem értem, hogy mi a különös abban, ha bruttó 600.000 Ft-os fizetése van egy Ph.D. fokozatáért összesen 22 évig tanuló (1991–2013), majd kutatóként hat éven át dolgozó nőnek ma Magyarországon? Nem szeretném más szakmák jelenkori bérezésével összehasonlítani ezt, mert anélkül is érvényes a kérdés. Úgy beszélünk erről, mint egy különleges kitüntetésről, pedig csak azért számít ilyen soknak ez az összeg, mert a magyarországi professzori fizetésekkel vetekszik. Ebből azonban nem csak az következhet, hogy a Prémium Posztdoktori Ösztöndíj a túlzottan magas juttatás, hanem az is, hogy az akadémiai pályán dolgozók (tanársegédtől a tudományos tanácsadóig) fizetése az, ami túlságosan alacsony. Az európai kutatói és oktatói bértáblák mintha inkább ebbe az irányba terelnék a józan ítélőképességet. Gábor László portálja ezt a kérdést is joggal vethetné fel a korábban említett, 9 milliárdnyi hiányzó pályázati pénzek mellett. Higgyük el, mindez még mindig nem az abnormalitás, vagy a naivitás, hanem a normalitás talaja. Összefoglalva ezt a részt Magyarország nagyon jól jár anyagi értelemben ennek a projektnek a támogatásával, a szerző és kiadója pedig közepesen rosszul.

Miért hasznos Szilágyi Emőke Rita munkáját támogatni?

Talán gyönge érv lenne azt írni ide, hogy önmagában élvezet olvasni ezeket a leveleket. Pedig így van. Egy használhatóbb példát írok ezért. Nem vagyok a korszak kutatója, de egy olyan könyv kéziratán dolgozom, amiben van egyetlen alfejezet, ami Oláh Miklóssal fog foglalkozni. Nagyjából 9-10 esetben fogok arra a kiadásra hivatkozni, aminek tehát az alapját Szilágyi Emőke Rita kutatásai képezték, illetve fogják képezni. A közpénzből végzett kutatásom során rábízhatom magamat arra az alapkutatásra, amit a kolléganő elvégzett, ezért például nem kell elutaznom Lipcsébe, nem kell beszereznem számtalan szakirodalmi tételt és nem kell hosszú órákat egy offline kiadás böngészésével töltenem, ha egyetlen konkrét szó előfurdulására vagyok kíváncsi. Ezek a megspórolt utazási költségek, könyvvásárlási kiadások és főleg munkaórák lehetővé teszik, hogy kevesebb közpénzből sokkal több munkát tudjak elvégezni. És ezzel így van minden olyan egyetemi oktató és kutató, aki azokat a publikációkat szerzi, amelyek alapján azokat a középiskolai tanárokat fogják képezni a magyar egyetemeken, akik például Gábor László leszármazottainak meg fogják tudni tanítani azt, hogy volt idő, amikor olyan nagy formátumú főpapja volt Magyarországnak, aki a kor leghíresebb emberei között Erasmusszal váltott meghitt, baráti leveleket. Latinul.

Ebből egy közgazdasági középiskola alternatív pedagógia programja ki tudná hozni azt, hogy milyen emberi értékek és milyen self-management soft skillek jellemezték Oláh Miklós esztergomi érseket, hogy el tudta érni, a 16. század Elon Muskját. A következő órán pedig már azt lehetne gyakorolni, hogy ha anno a latin, akkor ma az angol segítségével, hogy lehetne olyan leveleket megfogalmazni, aminek a segítségével megpályázhatnak egy nagyon jó céges állást felnőttként, álmaik szakmájában. A történelem, az etika, a magyar irodalom, a latin és az angol nyelv tanárai egy tematikus hét keretében gyakoroltatva ezt, olyan tudást adhatnának át Oláh Miklós levelezésének origójából kiindulva, ami GDP-re vagy legalábbis személyes boldogulásra fordítható hasznot jelent akár Gábor László középiskolás gyermekeinek is.

Végezetül a cikk konzervatív kritikájaként

Gábor László tudhatná, hogy egy magára valamit adó sajtótermék nem engedheti meg magának a névtelen gyanúsítások műfaját, ha kritikájával érdemi hatást szeretne elérni. Az a konzervatív álláspontom, kövezzenek meg ezért a szexista megjegyzésért, hogy különösen nem úriemberhez méltó ezt tenni egy nővel szemben. Kiemelten így van ez egy olyan akadémiai környezetben, mint a magyarországi tudományos élet, ahol nőként még mindig nagyon nehéz érvényesülni. Katolikus teológusként pedig az is fájó, hogy egyházam kiemelkedő esztergomi érsekei közül Oláh Miklós életművét kétkedve értékelte az Origo cikke elég jelentősnek ahhoz, hogy méltó versenytársa legyen bármely, kiváló természettudományos témának. Arról, hogy ez a könyv miért nem(csak) magyar, hanem nemzetközi kutatás, már eleget írt az MTA BTK közleménye, de ezt bárki maga is leellenőrizheti akkor, ha az online elérhető kiadványban megszámolja a magyar szavak számát. Ez nem egy kamu kutatás, hanem olyan komoly dolog, ami mindannyiunk közös javát szolgálja. A magam részéről ezekkel a sorokkal szolidaritást szeretnék vállalni az Origo cikkében név szerint említett kollégákkal és mindazokkal, akik a pályázat résztvevőiként vagy elbírálóiként méltánytalanul keveredhettek rossz hírbe.

Tudomány és igazság

Tudomány és igazság. Kép forrása Shutterstock

Reklámok

A plébi hazament

Hegedüs László atya ma hajnalban tért vissza Teremtőjéhez. Itt van egy felvétel arról, ahogyan 30 év plébánosi szolgálat után búcsúztattuk 2013-ban, amikor nyugdíjba ment.

Annyira megtesítette a plébános fogalmát, hogy ez már, alighanem, mindig-mindig ő lesz számomra. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam még egyszer találkozni vele és hogy most sem vagyok otthon. Utoljára Gábor temetésén láttam, de akkor sem találkoztunk személyesen. Hálás vagyok érte és azért, amit kaphattunk tőle. Tényleg Isten embere volt. Ebben a videóban, a prédikációja végén beszélt a háláláról. Megrendítő hallgatni. Ennyi egyszerűen volt mindvégig hűséges. Atya, menj be Urad örömébe! Nagyon szerettünk és ez nem változik meg.

A nős férfiak pappá szentelhetősége

Teológiatörténelmi pillanathoz értünk ma, amikor megjelent Pánamazóniai szinódus  Instrumentum laborisa, tehát hivatalos, tanácskozást előkészítő munkadokumentuma a Szentszék honlapján. A spanyol és az olasz eredetije a dokumentumnak ide kattintva érhető el. Hangsúlyozni kell, hogy ez még csak egy előkészítő dokumentum, tehát egyáltalán nem biztos, hogy pápai rendelkezéssé avanzsál, de tartalmaz egy részt, ami egy 1000 éves teológiai hagyomány mellé, a kereszténység korábbi szakaszából merít gyakorlati alternatívát. A dokumentum felveti ugyanis, a cölibátus egyházi gyakorlatának megerősítése mellett, azokon az elhagyatott területeken, ahol a pap hiány miatt tartósan nem tudják kiszolgáltatni a szentségeket, meg kell vizsgálni a kipróbált és alkalmas férfiak felszentelésének a lehetőségét akkor is, ha azok házasságban élnek. Idézem az eredeti dokumentum szövegét:

Afirmando que el celibato es un don para la Iglesia, se pide que, para las zonas más remotas de la región, se estudie la posibilidad de la ordenación sacerdotal para personas ancianas, preferentemente indígenas, respetadas y aceptadas por su comunidad, aunque tengan ya una familia constituida y estable, con la finalidad de asegurar los Sacramentos que acompañen y sostengan la vida cristiana. /Instrumentum laboris  dellAssemblea Special per la Regione Panamazzonica del Sinodo dei Vescovi (6-27 ottobre 2019). IV. 129. a) 2./

Bár a szakteológusok körében már számtalanszor felmerült ennek a lehetősége (a legutóbbi időkben Hans Küng kérte ezt nyomatékosan), ez az első olyan pillanat a középkor óta, amikor a cölibátust kivételes alkalmakkal választhatóvá tenné egy olyan dokumentum, amit a Szentszék hoz nyilvánosságra. Függetlenül attól, hogy mi lesz a sorsa ennek az Instrumentum laborisnak, ez a publikációs döntés már történelmi jelentőségű. Ha a világ egy pontján lehetővé válna ez a Katolikus Egyházban, akkor az precedensként meg kell, hogy nyissa az utat minden más egyházmegyében is, de ez már előrefutás egy ismeretlen, jövőbeli állapot felé. A következő lépés az, hogy figyelemmel kísérjük ennek a szinódusnak a kimenetelét.

Novák Sára Nelli könyve

Rég örültem ennyire publikációnak. Ez egy BA-s szakdolgozat, aminek az elkészülését témavezetőként kísérhettem 2018 tavaszán. Akkor kezdtem el irodalomelméletre tanítani Novák Sára csoportját, amikor óraadóként kerültem be az ELTE TÓK-ra és aztán még két féléven keresztül olvastunk világirodalmat és magyar szövegeket. Móricz Árvácska című szövege elő sem került ezeken az órákon, szóval, ez egy teljesen önálló kezdeményezés, aminek a legnagyobb sikere az volt, hogy a diplomavédés végén az elnök felajánlotta a publikálási lehetőséget. Egyrészt szuper, hogy van ilyen, másrészt hipp-hipp hurrá a szerzőnek! Neki az első szakdolgozata, nekem az első szakdolgozóm, közös az öröm. Rövid leírást is találni az ELTE Eötvös Kiadójának a honlapján, azt alulra bemásolom.

Novák Sára Nelli: Gyermeksors Móricz Zsigmond Árvácska című regényében

Novák Sára 2018-ban szerzett tanítói diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító-és Óvóképző Karán. Tanítói pályáját a 2018/2019-es tanévben a Zugligeti Általános Iskolában kezdte meg, s jelenleg is ott tanít. Irodalmi érdeklődése az általános és középiskolában bontakozott ki, majd egyetemi évei alatt elmélyült. Egy három féléven át tartó irodalmi kurzuson nemcsak új ismeretekkel és látásmóddal lett gazdagabb, hanem modern elemzési lehetőségeket is megismert. Ezeket használta fel a Gyermeksors Móricz Zsigmond Árvácska című regényében című szakdolgozatában, amelyet 2018 májusában védett meg.
A szerző szakdolgozatában annak szemléltetésére vállalkozott, hogy egy-egy irodalmi műnek sokféle olvasata lehet, s a változatos megközelítésmódok közelebb visznek az alkotás lényegének felismeréséhez, megértéséhez. Tételének illusztrálására Móricz Zsigmond ismert és kedvelt kisregényét, az Árvácskát választotta. A regényt kézenfekvő lenne az író életeseményeivel összefüggésben szerzőközpontúan elemezni, illetve a történet erős társadalomkritikai vonulatát bemutatni. Novák Sára azonban tudatosan túllép ezeken a közkeletű (s az iskolában is preferált) értelmezéseken, és a kisregényt öt eltérő szempont felől próbálja “megfejteni”: foglalkozik a nevek sorsalakító hatásaival, a szakralitás jelenlétével, elemzi a regény nőalakjait, a különféle nyelvhasználatok mibenlétét és hatásait, végül kitér a narráció lehetőségeire. Írása meggyőzően bizonyítja a sok szempontú értelmezés művet és olvasót gazdagító hatását.

Kikötőben

Lassan egy éve élek New Havenben. Már csak másfél hónap és haza fogunk térni. Az elmúlt hónapok sok olyat hoztak, amire nem is számítottam és kevés kivételtől eltekintve, mindenért hálás vagyok. A városom nevével mindenki, aki ideköltözik egy időre vagy csak röviden látogat errefelé, eljátszik. Engem is ez inspirál.

Három hely volt, ahova nem direkt munka vitt el az USA-ban: februárban egy hétre Florida Zéékkel, öt napos vadnyugat túra Aékkal és legutóbb május elején California Emmel közösen nyolc napig. Az utóbbiról szeretnék írni, elsősorban arról, amit a tengernél tapasztaltam. És ez összefügg azzal, amit itt állandóan tapasztalok meg a kontinens keleti partjának a kikötőjében. Ma ugyanis arra ébredtem, hogy kikötőben vagyok, ami egyszerre biztonságos és egyszerre hív a nyílt vízre, sőt.

San Franciscóban szálltunk le és az első nap a kocsinkkal (ami a keretezés miatt ugyanolyan Nissan Sentra volt, mint a Seattle-be vezető utam során, amikor először pillantottam meg a Csendes-óceánt) célba vettük a Golden Gate-hídat. Ahogy átgyalogoltunk a hídon, bal kézre esett az óceán, jobbra pedig az Alcatraz. De az időjárás még csak sejtette, hogy mi vár ránk. Maga a Golden Gate nem szebb a Lánchídnál, de ezerszer szebb helyen van.

Másnap megnéztük Cisco egy részét és az Alcatrazt. A legmegdöbbentőbb számomra az volt ebben a szuperbörtönben, hogy Broadwaynek nevezték el a központi folyosót. Mivel a városból, ha a szél kedvezett neki, eljutottak a hangok a börtönbe, a szabadság  kínja itt lehetett a legborzasztóbb büntetés.

djvqEKZ5QUy8xWG2AQEhRQ

San Francisco látképe az Alcatrazból

A harmadik napunk a Yosemite Nemzeti Parkba vezetett, ahol egy kisebb túrát is tudtunk csinálni. A Virgin folyó, a tavasz miatt tomboló vízesések, az El Capitan és a Half Dome egyszerűen lenyűgöző volt… Felülről olyan, mint amikor a termékenység völgyét pillantod meg:

HDo1STpeTyWn+lfOFvk74g

Yosemite Valley, Tunnel view point, CA

Lefelé jövet a meredek szerpentinen majdnem elszállt a fékünk, úgy füstölt, hogy amikor leértünk öt percig szellőztettük. Bónusz: a yosemite is indián név, grizli medvét jelent, mert itt tényleg vannak azok is, nemcsak pumák. Ezért nem volt szabad kaját hagyni a kocsiban sem. A kedvenc videóm itt örökíti meg, ahogy bemászik érte egy maci. Otthon számomra elképzelhetetlen volt, hogy a galambok helyett itt sasok repülnek a városban, tényleg szembe jöhet veled egy medve és tényleg meglőttek valakit New Havenben pár hete, pedig ez nem egy Detroit. Úgy lehet ezt megszokni, hogy másra gondolsz.

Negyedik nap ismét fel kellett kapaszkodnia velünk, mert a King’s Canyon és a hozzátartozó Sequoia National Park sem adta olcsón magát. A Sequoia név pontosan nem tisztázott eredetű, de az egyik feltételezés szerina a cherokee indiánok sequoian kifejezéséből ered. Tulajdonképpen a mammutfenyőket jelöli, amik úgy szaporodnak, hogy a kisebb tűzvészek túlélői. A tűz hatására kezdenek el szaporodni, leejtve tobozaikat a felperzselt földben tudnak kihajtani. Rendszerint párosával. Magyarországon is van belőlük kettő, Budakeszin, érdemes megnézni. Több ezer éve állnak, ebben a két parkban a Sierra Nevada nyugati oldalán található köztük a világ legnagyobb fája is. Alaptulajdonságuk, hogy nem lehet őket befényképezni, mert túl nagyok. Látni kell őket és gyönyörködni bennük.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ötödik nap azért, hogy takarékoskodjunk, lemondtunk Los Angelesről, bízva benne, hogy oda egyszer még könnyebben el tudunk jutni. Helyette az utolsót facsarva az éves Nemzeti Park belépőn, a The Joshua Tree felé vettük az irányt, ami Dél-Kaliforniában van, sivatagos terület és oda-vissza 8 órányi vezetéssel még útba is esett.  A U2 híres albumát is ihlető fáknak, a legenda szerint egy mormon-hívő adta ezt a nevet, amikor megpillantva őket a tűző napon, Józsue története jutott az eszébe, akinek Mózes kitartott, áldó karjai adtak védelmet az amalekitákkal ellen vezetett harcában. Mivel egész nap ki kellett azokat tárni, hogy ne kerüljenek veszélybe a nap végére ezért már megtámasztották fáradt karjait (17, 8-16). Már a Nemzeti Park előtt jóval lehetett látni ilyen fákat, de a legsűrűbb azon a vidéken volt. És bár a fák is megkapóak, számomra a leginkább mégis a sivatagba hányt, egészen meglepő alakú sziklák jelentették a legnagyobb és váratlan élményt. Nem volt olyan durva sivatagként, mint a Death Valley a vadnyugati túránkon, de ezek a kövek ismét törpévé varázsoltak a Sequioák után már másodszor.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Oké. Ez akkor még mindig nem az volt, amiről írni szeretnék. A hatodik napon kezdtük meg ugyanis azt a roadtripünket, ami Santa Barbaratól San Franciscoig két napon át tartott. Végig az történelmi 1-es úton haladtunk a kocsival, ami 90%-ban elkerülte az autópályákat és egészen az óceánparton haladt. Minden városka nagyon hangulatos volt, szuper dolgokat lehetett találni eldugva. De az, a közel háromórás autóút, ami a parton vitt végig és elsősorban a Big Surnek elkeresztelt részt jelenti, nincsenek szavar rá, hogy milyen volt.

byOfL4sCSnGHOqbO1Q4m6Q

A Big Sur déli kapujánál. Innentől három órán keresztül következett a csoda.

Azért is olyan hosszú ez az út és lehetne még hosszabb, mert a meredek hegyoldalban csak nagyon lassan lehet haladni a kocsival (átagosan 10-15 mph) és mérföldenkénkt van egy olyan kiszögellési pont, ahol meg lehet állni, hogy ránézz az óceánra. A saját tapasztalatom az, hogy el lehet menni 2-3 ilyen mellett, ki lehet bírni, hogy nem állsz meg az ötödiknél, de aztán feladod, mert azt érzed, hogy most sem állsz meg, semmit nem látsz. A kedvenc kiszögellésem ez volt:

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Itt egy hetet el kell tölteni. Minket a két nap alatt ért eső és napsütés, de nem tud rossz idő lenni, egyszerűen minden jól áll ennek a vidéknek.

+rDxmr%NT1KQ687CGNtENw

Esőben a kedvenc világítótornyomnál

Nem tudom, hogy miért, de nagyon régóta van valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan vonzódásom a Csendes-óceánhoz. Amikor Portóban először jutottam el az Atlanti-óceán partjára világosan érezni lehetett, hogy ez már majdnem az, ahogy itt, New Havenben is állandóan megvan ez a “majdnem az”. De a Csendes-óceán számomra tényleg-tényleg a Rizikó térképének, tehát a világnak is a szélét jelenti. Ha lapos lenne a Föld, ez lenne a széle, európaiként ezt nem tudom átrajzolni a fejemben. Akárhányszor a partján lehetek, a teremtettség nagyszerűsége és törékeny elesettsége egyszerre fog el.

fullsizeoutput_5be

Előttem van Kelet, hátam mögött a végtelen.

Kikötőben élek. Hullámtörés zajára ébredek és egy jóllakott, szürke sirállyal étkezem. Nincs más dolgom, csak figyelni, a Nap lemenőben, érkezem.

 

Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül

Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem másképp működő intézet nem volt oly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Akadémiánk felállíttaték, mint éppen Akadémiánk. S ha ebben sikerrel járok el, úgy hiszem, ismét közméltánylat tárgyává leszen az; ha pedig ezt megmutatni nem vagyok képes, mi felette hihető, mert nemcsak tehetségem határzott, de mai felcsigázott állapotunkban nem nagyon kedveltetik a lassabban érő gyümölcs, s ekképp könnyen gyanússá tétetik a mellette emelt szó; akkor nemigen sokat várhatván a nagyközönségtül, intézetünk minden tagját ezennel ünnepélyesen felszólítom: legyen azon szent kötelességérzetében kettőztetve éber, mellyel minden tag tartozik, kivált akkor testülete iránt, mikor az közvélemény künti, sőt elleni kezd lenni, s öltse magára azon zarándoki komolyságot, mely hivatásának emlékezetét ne engedje soha is figyelmébül esni, irtsa gyökerestül ki a viszálkodás legkisebb szálkáját is keblébül, s melegüljön őszinte kézfogásra, szilárd vállvetésre minden bajtársával, mi nélkül testület még boldog napokban sem igen ér célt, annál kevesebbé, mikor borúra, sőt zivatarra kezd sötétedni az idő; ha pedig e feltételeknek nem felelhet meg, vagy megfelelni nem akar, lépjen inkább ki s hagyjon magunkra. – Heterogén szálka ne sértse egylelkű testületünket, mert ki tudja, – óh nagy Isten! – távul van-e még tőlünk azon gyászidő, s nemzeti életek mértéke szerint nem borul-e szaporábban ránk, mint gondolnók, mikor csak testületünk fogja tán ereklye gyanánt vagy inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azon nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti s függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétül hajtva, bálványaitul elszédítve nemcsak őrizni nem bírta, hanem saját lábaival tiporta el.

A részlet elhangzott 1842. nov. 27-én, a teljes beszéd elérhető itt is.

A testvérem

Egy írás még az előttről, hogy Hajnóczyval foglalkozni kezdtem volna. Előkerült. Közölhetően amatőr. BÚÉK-ra.


A testvérem

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy meghaltam. A kora őszi szél finoman lökdöste szobám ablakát, mintha szeretne felébreszteni. Csöndben feküdtem a paplan alatt, a fejem enyhén lecsúszott a párnáról, a lepedőn még ott éktelenkedett az édes álmot jelző nyálfoltom.

Úgy volt, hogy ma elmegyek a közeli antikváriumba, hogy átvegyem a már két hónapja megrendelt könyveket. Aztán jöhet az ebéd itthon, majd ha van kedvem, akkor elmegyek szavazni, bár eléggé kiábrándultam már a polgármesterünkből. Az esti mozi ígérkezett a napom legizgalmasabb pontjának. Ezt már nagyon vártam.

Érthető, hogy nem keresett otthon senki, leszámítva néhány telefont, amit nem vettem fel. Mára volt megbeszélve, hogy a bátyám feljön hozzám egy rövid választásértékelésre. Évek óta így tettünk: elmentünk választani, kiábrándultunk a magyar népből és aztán mindezt megbeszéltük. Szerettünk úgy tenni, mint aki ért a politikához, az élethez, bármihez. Előfordult ugyan, hogy a dialógus kínos csendbe fulladt, de erről nem vettünk tudomást, hamar megtörtük valami érdektelenséggel.

Mint már annyiszor, most is valahogy meg akart lepni, ezért nem csöngetett fel a kaputelefonon. Inkább várt addig, amíg az egyik szomszédom arra járt és beengedte. Diadalittasan csöngetett be jó félórás késéssel. Nem keltem föl, hogy ajtót nyissak, ami a második hosszú csöngetése után, láthatóan kezdte idegesíteni. Elvégre nem ezért álldogált annyit a kapu előtt. Azt hitte, hogy nem vártam meg, elmentem vásárolni vagy ilyesmi. Ez elképzelhető lett volna, mivel egyik vesszőparipám a pontosság volt és kéjes élvezettel szúrtam ki azokkal, akik valamiért nem voltak pontosak.

Ekkor eszébe jutott, hogy a házmesternél biztosan van egy pótkulcs, amivel bejuthatna hozzám. Büszkén kopogott be a szelíd öreghez, aki már ismerte, mert egyszer a bátyám beragadt a liftbe és utána a kiszabadulás boldog pillanatában őt üvöltötte le a balesetért. A bátyám általában, ha baja esett azzal üvöltött, aki először az útjába került. Így, megelőzendő az újabb lecseszést, készségesen teljesítette kérését a házmester és odaadta a lakáskulcsom mását.

Kaján örömmel fordította el a kulcsot a zárban, miközben arra gondolt, hogy milyen képet fogok vágni, ha hazaérek és ő bent fog ülni, mondjuk a tévét nézve. Igen, a tévét fogja nézni, addig sem fog unatkozni. Fütyörészve vetette le a kabátját és a cipőjét. A folyosón lévő tükörben megnézte magát, mindent rendben talált ezért elindult a tévé felé. Kényelmesen elhelyezkedett a zöld fotelban, amit annyira szeretett és bekapcsolta a tévét. Délelőtt lévén vagy rajzfilmeket vagy szappanoperákat játszottak. Az utóbbit kevésbé érezte méltóságán alulinak, ezért unottan, de elkezdett nézni egyet. Tizenegy körül járt, amikor úgy döntött, hogy körülnéz a konyhában, van-e remény az ebédre. A konyha az én szobám után jött. Látta, hogy be van csukva az ajtóm, amitől megint ideges lett. Otthon is utálta, amikor a gyerekei becsukták az ajtót, ilyenkor olyan érzése volt, mintha titkolnának előtte valamit. Pedig az az ő háza! Itt is otthon érezte magát, benyitott.

Nem értette a helyzetet, összehúzta a szemöldökét, ami azzal járt, hogy a szája kinyílt és úgy maradt egészen addig amíg nem nyelt egy nagyot. Azt hiszem, hogy hamar felfogta, de csak későn hitt a szemének. Ránézett az órájára, majd megtörölte a homlokát, mintha ezzel megváltozna bármi is. Természetesen nem lélegeztem, egy ideig ő sem. Aztán kiment a nappaliba a telefonhoz és felhívta a sógornőmet. Amíg kicsöngött, azon gondolkozott, hogy mit mondjon neki. Falfehéren támaszkodott a telefonállványnak és várta, hogy felvegyék. A sógornőm persze ilyenkor nem tudta felvenni, hiszen haza látogatott a szüleihez, amit a testvérem is jól tudhatott, mégis annyira meglepődött rajta, hogy káromkodni sem tudott, pedig akart. Amikor végre letette a kagylót egyszerre szakadt rá a magány, sajnáltam szegényt. Az asztalról elvette a cigimet és rágyújtott. Ki tudja, talán attól, hogy viszonylag régen gyújtott rá, talán a feltörni készülő sírástól, de remegett a keze. Egyszer csak kitört és bőgni kezdett, sőt szabályosan bömbölt, úgy mint gyerekkorunkban Szabadin, amikor nem tudott lejönni a diófáról amire életében először mászott fel segítség nélkül. Sírt, mert elvesztették a kibaszott választást, mert a felesége mindig olyankor hagyta el, amikor a legnagyobb bajban volt, mert a testvére se szó, se beszéd meghalt. Sírt, mert jól esett és mert megtanulta, hogy ha tehetetlen, akkor ez a legtöbb, amit megtehet. Fájdalmasan kívánta az ölelést, érezni akarta az életet, hogy meg tudjon feledkezni a halálról, a magányról.

*

Hamvasztottak. Jobban szerettem volna, ha koporsós temetésem van, de megértettem, hiszen így olcsóbb, én pedig nem írtam végrendeletet. Bár éppen a napokban játszottam el a gondolattal, hogy írni kéne egyet, végül még sem vitt rá a lélek. Franc se gondolta, hogy ilyen hirtelen és fiatalon kell meghalnom.

Egészen sokan voltak a temetésemen, ami jól esett. Persze, sokan csak azért jöttek el, hogy csámcsogjanak, de legalább ott voltak. Ilyenkor már ezt is értékeli az ember. Hála az égnek szép idő volt, ami miatt néhányan, akik járatosak voltak a temetések világában arról pusmorogtak, hogy ez jó jel, biztosan fel fogok támadni. Csak a szokás mondatta velük valójában a legmegszállottabbak sem gondolták komolyan. Az igazság az, hogy bármit megszavaztak volna már, csak jussanak egy kis ennivalóhoz, elvégre már több mint egy órája álldogáltak az enyhén gondozatlan és szürkén lehangoló urnatemetőben.

A tor fent volt a lakásomon, amit a testvéremék ízlésesen előkészítettek. Ide már kevesebben jöttek el, legalább nem volt nagyon zsúfolt. A keresztlányom előző nap egy kiállítást rendezett be a dolgozószobámban, ahol mindenféle személyes dolgaimat rakta ki és egy-két felirattal az életutamat mutatta be. Azt nem értettem, hogy a rúzskészletemet miért kell feltétlenül odarakni, de ő ragaszkodott hozzá. Egyébként aranyos ötlet volt tőle ez a kiállítósdi.

A szendvicseket a sógornőm csinálta, a kókuszgolyót hozatták. Az volt a kedvencem, egymás után tízet is képes voltam legyűrni belőle. Halkan szólt valami háttérzene is a nappaliból. Mindenki beszélgetett, egyik helyen a választásokról, másik helyen a gyerekekről és az iskoláztatásról volt szó.

Külön kis csoportot alkotva néhányan a bátyámmal beszélgettek, akit láthatólag megviseltek az elmúlt hetek történései. A szemei karikásak voltak és vörösek, bár a temetésen megállta sírás nélkül. Mániákusan ült a kedvenc hokedlim mellett, nem engedte senkinek, hogy odaüljön, mondván az az én helyem. Jól esett, ezért leültem, és igyekeztem bekapcsolódni a halk csevelybe. Messze jártak a halálom témájától, érezhetően kerülték a kérdést. A testvérem hagyta, hogy kíméljék miközben egyik cigiről a másikra gyújtott. Azonban a mindig is basáskodó nagynénénk, akit már nagyon zavart a füst, megelégelvén a passzív dohányzást egyszer csak kifakadt:

– Péterkém, ha már annyit beszélgetünk itt a vegetáriánus szokásaidról, azt mond meg nekem, hogy miért nem szoksz már le a cigiről?!

– Már letettem egyszer. Jó fél évig bírtam, a testvérem halálakor szoktam vissza – mondta a bátyám.

Érezhetően újrafagyott a levegő, holott senkinek nem állt szándékában visszakanyarodni a témára. Rövid csönd után a nagynéném megdicsérte a kókuszgolyót és a sógornőmet. Mindenki kapott az alkalmon és elismerően bólogatott. Rákanyarodtak a takaros háziasszony erényeinek taglalására, ami engem untatott. Felálltam és megsimogattam a bátyám enyhén kopaszodó fejét. Ő éppen üveges szemekkel helyeselt, hogy milyen édes kis felesége van. Észrevétlenül kisurrantam a szobából és elmentem vécére. Kézmosás után hallottam, hogy a folyosón csörög a telefon. A háziak közül nem volt ott senki csak néhány ismerős lézengett, ezért felvettem én a kagylót. A főnököm titkárnője fejezte ki részvétét a cég nevében, amit én őszintén megköszöntem. Jó, hogy a telefon a kezem ügyébe került, mert eszembe jutott, hogy az üzenetrögzítőmről le kéne törölni a hangomat, megtettem. Úgy tűnt, hogy mindent elintéztem, ezért felhúztam azt a cipőmet, amit a halálom előtti délután kipucoltam, fölülre pedig az egyik szürke blézeremet vettem. Még egyszer körülnéztem, aztán köszönés nélkül kiléptem az ajtón.

Amíg vártam a liftre hallottam, hogy az alsó szomszédok szeretkeznek. A nő egyre artikulálatlanabbul sikongatott, az élettársa férfiasan szuszogott. Már túl voltak a jó kétharmadán, amikor végre megjött a lift. Örültem, hogy végre beszállhatok és becsukódik az ajtó, mert így nem kellett az orgazmust megvárnom. Elképesztően aktív szerelmi életet éltek alattam a szomszédok. Egyszer a rádiót nem lehetett hallani tőlük a konyhában, másszor a nappalim vagy a fürdőszobám alatt párzottak. Nem voltak sokkal fiatalabbak nálam, a férfi negyven körüli lehetett, a nő valamivel fiatalabb. Valahol irigyeltem őket, függetlenül attól, hogy két éve folyamatosan az idegeimre mentek a szerelmeskedésükkel. Én sohasem tudtam így élvezni. Az is igaz, hogy a második barátom kifejezetten durván csinálta, amit féltem megmondani neki végül többek között emiatt is szakítottunk. Nem szerettem a durva férfiakat, márpedig melyik nem durva, ha a végéhez közeledik. Persze ez is intelligencia kérdése.

**

Kicsit bágyadtan sétálgattam a Körúton, nem voltam a legjobb hangulatomban. Sok minden kavargott a fejemben, nem is figyeltem, hogy merre visz a lábam. Nemsokára kiértem a Duna-partra. Kezdett beborúlni és mire kijózanodtam a saját gondolataim zúgásából, már egyedül sétáltam az úton. Furcsa volt, hogy az utcákkal együtt a fejem is kiüresedett. Villámlott, úgy hogy a szagát is érezni lehetett, a dörgés pedig majd’ beszakította a dobhártyámat. Egy ideig szaporáztam a lépteimet, aztán amikor visszatarthatatlanul zuhogni kezdett, feladtam, és nyugodtan kanyarodtam fel a Szabadság-hídra.

A már-már jeges szélben egy tűzoltókocsi szirénázott el mellettem. Ahogy a híd közepe felé közeledtem, hirtelen lökést éreztem szemből. Felnéztem, és amennyire tudtam szemügyre vettem azt a kismamát, aki hozzám hasonlóan hunyorogva, kapucniját a szemébe húzva igyekezett menekülni a viharban. Mindketten elbambulhattunk, minden esetre én kértem sűrűbben elnézést a váratlan karambolért. Elnéző mosollyal, kezét végig a hasán tartva gyorsan elköszönt. Tovább akartam menni én is, de valamiért megálltam és megfordulva tekintetemmel követtem az asszonyka sziluettjét, amíg le nem ért a híd lábához. Addigra már alábbhagyott egy kicsit a süvítés, csak az eső zuhogott tovább. Odamentem a korláthoz, hogy megnézzem a folyót. Háborgott és egy fél pár cipőt hányt fel-alá a sebes hullámokon. Bevillant az egyik kamaszkori barátom története. Először akkor sírta el magát előttem, amikor a házunk kapuja előtt végre sikerült kiszednem belőle, hogy mi a baja. A szülei nem mondták el neki, hogy meghalt az egyetlen még élő nagyszülője. A tudtán és jelenlétén kívül temették el csak ők ketten. Nem akarták, hogy az amúgy is gyenge idegzetű srác kibukjon. Véletlenül jött rá, egy részvétnyilvánító telefonhívásból. Szóval szemetek voltak, de nagyon. Nem tudtam mit mondani a fiúnak, de rá két nappal összejöttünk egy kávézóban. Levinek hívták. Aranyos fiú volt, kár hogy kamaszkorunkban jártunk. Mindig azt mondta, hogy a barna szemeimért és a dús hajamért ölni tudna. Én csak mosolyogtam, mert addigra már évek óta kontaktlencsével jártam, amit a barnára festett hajamhoz választottam.

Vele is az volt a baj, hogy féltem igazán őszinte lenni vele. Ez aztán annyira belém ivódott, hogy az összes többi férfi előtt is csak addig tudtam megnyílni, amíg nem jutottunk el a csókig. Azt sem mondtam meg soha, hogy ha terhes lettem. Pedig negyven év alatt háromszor is voltam. Általában az első adandó alkalommal elmentem az orvosomhoz. Nagyon emberséges volt velem, csak a harmadiknál volt valami komplikáció, ezért kellett kikaparni a méhemet. Mondanom sem kell, hogy megviselt a dolog, az csak rátett egy lapáttal, hogy rá hat nappal megkérte a kezemet az élettársam. Gyertyafényes vacsora, virág, zene, gyengédség akár a filmekben. Azt hittem, hogy annak köszönhetem, hogy hazajöttem a kéthetes „külföldi munkámból”. Annyira meglepett, hogy a megviselt idegállapotomnak köszönhetően rögtön nemet mondtam és ott az étteremben szabályosan hisztérikus rohamot kaptam. Addig sikítoztam és sírtam, amíg ott nem hagyott. Többet nem láttam. A cuccait is nekem kellett kidobnom a kukába.

Mire felfogtam, hogy mi is történt velem, hogy hogy sikerült egy-két hét leforgása alatt az egész életemet elkúrnom, már késő volt. Belül volt késő. Isten tudja meddig, talán két hónapig is otthon voltam a lakásomban és depresszióba süllyedve csak a legszükségesebb dolgaimat intéztem, néha azt sem. A bátyám ebben az időszakban nagyon sokat segített. Gondoskodott rólam pedig nem nagyon szolgáltam rá. A munkahelyemen időközben felmondtak, egy hét alatt három tincsem őszült meg és igen durván bántam azzal a kevés emberrel is, aki a közelembe jött. A bátyám segített talpra állni. Aztán megnősült és kevesebb ideje maradt rám, de talán nem is volt ez így baj. Nehezen, de rendbe szedtem magamat. Újra dolgoztam, egy év után már ismét jártam valakivel, ha három napig is, de legalább megtört a jég.

***