Docentura

Tökéletes volt ez a délelőtt (is). Azt éreztem, hogy szinte hiánytalanul kerek a világ. Némi kommunista beütéssel zúgott a majális az erdőtől nem messze, ahova felüdülni mentem. Éppen ezt játszották, amikor kiléptem az egyik ösvényről a civilizáltnak számító betonplaccra:

Mától vagyok egyetemi docens. Ennek az adjunktusi fokozatról való előléptetésnek volt a feltétele a habilitáció. Úgy örülök, hogy elérkezett ez is. Sok hála volt a lábamban, miközben egy patak feletti hídon állva azokat a kacsákat néztem, akik egymással játszva, felhőtlen boldogsággal úsztak nyugatra. Giccsesre pihentem magamat május 1-re virradóan. De ez már egy ideje így megy.
Kedden is, váratlanul jól sikerült a Müpában tartott zeneesztétikai előadás, pedig ritkán kell ekkora szalmakazalt buciba tenni, mint ez a 19. századi zene körüli felfordulás. Viszont olyan dolgokat találtam, amelyek teljesen felvillanyoztak. És láss csodát, amit tanítok (docendo discimus) a Retorikaiskolában, az működik: ha én szenvedélyes vagyok előadóként, a hallgatóság akkor is lelkes, ha amúgy, önszántából kevés köze is lenne a mondandómhoz. A végén odajött a BGE egyik professzora, aki a lányától karácsonyi ajándékként kapta a Wagner kincse 2 kurzust, hogy gratuláljon a magas színvonalú előadásért. Azt mondta, hogy ritkaság ez a nívó az akadémiai közegben. Olyan jól esett, hogy odajött és kifejezte ezt, mert annyira nem kelet-európai a gesztus. Egyúttal ez volt életem utolsó adjunktusként megtartott előadása… Have a very goodbye, Mr. adjunct/assistant professorship, docentura gyere rám!

A boldogságomat a mozarti K. 581 meghallgatása után, ha nem klarinétban, akkor csellóban mérik. Ez az új szerelem:

00:35-től tábortüzet raknék, hogy velem maradjon a dallam.

Ha van Isten, akkor köszönöm neki, hogy ennyit alkalmazkodik a nehéz természetemhez. (Kicsit elegem van az önostorozásból, hiába igazak ezek a mondatok, attól még side eye.)