Szóval, úgy van, hogy most júniusra kaptam egy ösztöndíjat a Reformáció Emlékbizottságtól, hogy egy jövőre elkészülő könyvhöz kutassak Párizsban. A téma a 16. századi katolikus nyelvelméleti előfeltevések feltárása. Hátha kiderül, hogy leírható a nyugati egyházszakadás története a nyelvfilozófia felől, avagy olvasási különbségként. Najó, ez még talán nem is nagy dolog, inkább a mérték a fontos, de itt ezt abba is hagyom, mert ennek a könyvben lesz a helye.
Itt van az a körülmény, hogy a kutatáshoz jól értők közül egy kiváló prof itt, Párizsban tölti a napjait, ezért a vele való konzultációk és a Francia Nemzeti Könyvtár elég ahhoz, hogy itt legyen érdemes kutakodni. És a könyvtár előtti és utáni órák azzal telnek, hogy ennek a városnak a miliőjét szívom magamba, ami jó, nagyon jó. Korábban összesen 10 napot voltam itt, most először egy kicsit hosszabban is élhetek a franciákkal.
Akik szimpatikusak, dől belőlük a szó, nem tudni, hogy ki a helyi és ki a turista, de az utca kész divatbemutató. A metrójuk, amit soha ennyit még nem használtam, nem fedi le olyan jól a várost, mint a londoni, cserébe sokkal emberségesebb a díjszabása és a használata is. Eleve minden jobban ki van itt táblázva, mint bárhol máshol. Rengeteg turista-energiát spórolnak meg maguknak ezzel. Az angollal tök jól el lehet boldogulni, de nagyon megörülnek, ha sikerül visszaváltani egy-két alapmondatnyi franciára. Najó, abbahagyom ezt a nemzetkarakterológiát is, mert nem hiszek benne. Storytime starteour:
- A Montparnasse negyedben lakom, nem messze a Luxemburgi kerttől, ahol durva sakkélet folyik jó időben. Volt egy sakkmester, aki sorba vágta sutba a jelentkezőket. Egy meccset néztem csak végig, az 3 perc volt, miközben végig beszélgetett a cimborájával, egyszer nézett rá hosszabban a táblára, amúgy csak szétverte a srácot, erős kör volt. Eközben az alábbi képen halkan csörgedezett a víz:
- A könyvtár kívülről olyan mint egy amerikai-felhőkarcoló stílusban felhúzott szocreál maradvány a Szajna déli partján. Belül sem túl lenyűgöző elsőre. Másodikra viszont igen. Nemcsak az állománya miatt, hagyjuk azt a szabadpolcot, ami itt van wwááá! Szombatonként pedig, rendszerint 3 órától diákok tüntetnek, a beiratkozásomkor is és azóta is visszatérő vendégek, főleg a kutatórészleget csipázzák. Hangosbemondók, dudák, rigmusok és menetelés. Gyanítom, a jogaikért. kb. 40 percet vesznek el a kutatóktól, cserébe beletanulnak a demokrácia egy formájába… vagy nem. Ha van kutatójegyed, lehet kérni itt egy külön kis loggiát, ahova beülsz a gépeddel, a könyveiddel, senki nem zavar és tolhatod, mintha a saját szobádban lennél, többek között erre is kellenek a felhőkarcolók. Meg a könyvállománynak.
- Tegnap egy igen híres helyet összekevertem egy igen hírhedttel. Olyan gettóban találtam magamat Párizs szélén, hogy csak lestem. Még féltem is. De azért valahogy hazaértem.
- Az Eiffel toronyba, ha időben elindulok 7 euróért megnézhető minden meccs a második emeleten. Nem mintha különösebben érdekelnének a meccsek, de azért néhány igen. Amelyik meg nem, az apropó a naplementékhez.
- A Szajna meg elég magas, még mindig-mindig. Fényképezik is szorgosan. Vízszintesen.
- És persze a város romantikus. Tele van szép fiatalokkal, akik mind odavannak egymásért, ráadásul zömében franciául teszik mindezt. Jah és a foci. A polgármester megkért minden beülős helyet, hogy ne vetítsenek ki, mert nincs lehetőség városszerte védeni a terrortól. Magas ívben ejtenek rá, ha gól van, tényleg utcahossz lehet hallani, hogy gól van, már a francia meccseknél. Apropó terror. Egyelőre nincs. Mondjuk árkon-bokron keresztül csak rendőrt és gépfegyverest látni. A könyvtárban konkrétan reptéri beléptetés van, átvilágítással. Amikor legutóbb itt jártunk Aleffel, hogy részben a mostani kutatást is előkészítsük, egy héttel voltunk a Ba-Ta-Clan után. Akkor gyászban volt a város, főleg a nevezetes helyeken. Egy kép erről is, tehát nem most, hanem 2015 novemberéről.
Most nyugodtabbak a kedélyek, remélem, mindez kitart. A múlt héten, amikor a Párizs melletti rendőrgyilkosság volt, nem voltam itt, mert néhány anyag miatt át kellett mennem Genfbe 3 napra. Csak a hírekből hallgattuk a vendéglátóimmal, hogy mi történt.
A vendéglátó család feje Pécsi László volt, akinek a nevét durván csak franciául kommunikáló genfiek, az egyszerűség kedvéért Pekszinek ejtik. Már családon belül is így köszönt el éjszakára Madame Pecsi: Au revoir, Monsieur Pekszi! Monsieur Pekszi egyébként elég kalandos életet élt. Volt börtönben, 56 alatt minden helyen, ahol történt valami, volt kétkezi melós, jezsuita növendék, fordító, gyerekpszichológusként a nagy Jean Piaget asszisztense és a nyugdíj után beült 10 évre a genfi egyetemre, hogy teológiát is tanuljon, pontosabban biblikumot a protestáns exegétáktól. Franciául, németül és angolul olvas, ír és beszél. De igazán jól csak angolul. Ja és a görög meg a latin még a gimiből megvan. 12 évet várt a svájci állampolgárságra, amikor 56 után először Németországba, aztán Bécsbe, végül Genfbe ért. Kifogyhatatlan a jókedve, a humora és az életkedve. Mellesleg hobbiornitológus és újabban a paleontológia is érdekli. Mindegyikhez egy szerény könyvespolcnyi szakirodalom is jár franciául, németül és angolul. Boldog embernek tűnik és a felesége is nagyon kedves. Minden jóval elláttak, pedig Genf enélkül is tökéletes lett volna. Csak egyetlen kép, ami Kálvin városában szembeszökő volt…
Nehéz szavakat találni, predestinációs ide vagy oda. Genf után vissza Párizsba, újabb konzultáció és munka. Majd legutóbb vasárnap egy régóta tervezett út Lisieux-be. Ahhoz a nagyon kedves, radikális szenthez: Terézhez. Az egész város olyan, mint egy kiterjesztett Kármel. Legalábbis vasárnap délután, rekkenő a béke. És az idő is nyugodt. Elkészült ezért a fenti kép párja, egy kis virággal.
Ez az utca vezet a Kármelhez. Van odabent egy kisebb múzeum és a nagyon egyszerű templom is látogatható. Rendkívül igényes és mégis letisztult minden. Eltalálták Teréz stílusát. Látható a habitusa, egy-két levele, használati tárgyai és egy igen-igen megkapó videó, amin a kolostor belseje látható a nővérekkel, ide amúgy nem lehet bemenni. A kamera pedig úgy repül, hogy Teréz volt cellájához visz az első emeleten, kívülről nézve be. Látszik, ahogy tök egyszerű, ágy, feszület, térdeplő bútorzatú szobába belép egy nővér és Teréz párnája alá helyez egy borítékot. Alighanem egy imaszándék ez is, ami odakerül a többi boríték alá. Valószínűleg 100 éve így csinálják a nővérek. És még mindig szép. El lehet látogatni a szülői házhoz is, ahol 10 éven keresztül élt, akkor még Lisieux utolsó házaként, de azért nem olyan rossz anyagi körülmények között a Martin lányok között Teréz. Döbbenetes volt azokon a kis utcákon kanyarogni, ahol gyerekként ő is kanyargott. A városka tele van virággal és mosolygós emberekkel. A Bazilika egy kissé nagyra sikerült, de okot adhatott erre, hogy Lourdes után ide zarándokolnak a legtöbben, állítólag. Így rajtam kívül Davis atya is épp most zarándokolt ide, nagyon készségesen fotózott és még egy közös szelfi is belefért. Mondjuk ő messzebbről jött, mint Magyarország. Indiai születésű és most Dél-Afrikában misszionárius. Eljött a missziók védőszentjéhez, ehhez a bezárt életű nővérhez, aki világokat nyitott meg a négy fal között 24 év alatt. Nem lehet nem a hatása alá kerülni ennek a fiatal lánynak. Döbbenet, még mindig. Ugyanaz a radikalitás áradt ezekből az utcákból, mint az írásaiból. Nincs más csak az Isten. És Istenben van mindenki. Egyetlen kis csavarként a legnagyszerűbbet lehet tenni a nagy egészben. Nincsenek szavak. Marad a szelfi.
Hoványi Márton blogja 