Lassan egy éve élek New Havenben. Már csak másfél hónap és haza fogunk térni. Az elmúlt hónapok sok olyat hoztak, amire nem is számítottam és kevés kivételtől eltekintve, mindenért hálás vagyok. A városom nevével mindenki, aki ideköltözik egy időre vagy csak röviden látogat errefelé, eljátszik. Engem is ez inspirál.
Három hely volt, ahova nem direkt munka vitt el az USA-ban: februárban egy hétre Florida Zéékkel, öt napos vadnyugat túra Aékkal és legutóbb május elején California Emmel közösen nyolc napig. Az utóbbiról szeretnék írni, elsősorban arról, amit a tengernél tapasztaltam. És ez összefügg azzal, amit itt állandóan tapasztalok meg a kontinens keleti partjának a kikötőjében. Ma ugyanis arra ébredtem, hogy kikötőben vagyok, ami egyszerre biztonságos és egyszerre hív a nyílt vízre, sőt.
San Franciscóban szálltunk le és az első nap a kocsinkkal (ami a keretezés miatt ugyanolyan Nissan Sentra volt, mint a Seattle-be vezető utam során, amikor először pillantottam meg a Csendes-óceánt) célba vettük a Golden Gate-hídat. Ahogy átgyalogoltunk a hídon, bal kézre esett az óceán, jobbra pedig az Alcatraz. De az időjárás még csak sejtette, hogy mi vár ránk. Maga a Golden Gate nem szebb a Lánchídnál, de ezerszer szebb helyen van.
Másnap megnéztük Cisco egy részét és az Alcatrazt. A legmegdöbbentőbb számomra az volt ebben a szuperbörtönben, hogy Broadwaynek nevezték el a központi folyosót. Mivel a városból, ha a szél kedvezett neki, eljutottak a hangok a börtönbe, a szabadság kínja itt lehetett a legborzasztóbb büntetés.
San Francisco látképe az Alcatrazból
A harmadik napunk a Yosemite Nemzeti Parkba vezetett, ahol egy kisebb túrát is tudtunk csinálni. A Virgin folyó, a tavasz miatt tomboló vízesések, az El Capitan és a Half Dome egyszerűen lenyűgöző volt… Felülről olyan, mint amikor a termékenység völgyét pillantod meg:
Yosemite Valley, Tunnel view point, CA
Lefelé jövet a meredek szerpentinen majdnem elszállt a fékünk, úgy füstölt, hogy amikor leértünk öt percig szellőztettük. Bónusz: a yosemite is indián név, grizli medvét jelent, mert itt tényleg vannak azok is, nemcsak pumák. Ezért nem volt szabad kaját hagyni a kocsiban sem. A kedvenc videóm itt örökíti meg, ahogy bemászik érte egy maci. Otthon számomra elképzelhetetlen volt, hogy a galambok helyett itt sasok repülnek a városban, tényleg szembe jöhet veled egy medve és tényleg meglőttek valakit New Havenben pár hete, pedig ez nem egy Detroit. Úgy lehet ezt megszokni, hogy másra gondolsz.
Negyedik nap ismét fel kellett kapaszkodnia velünk, mert a King’s Canyon és a hozzátartozó Sequoia National Park sem adta olcsón magát. A Sequoia név pontosan nem tisztázott eredetű, de az egyik feltételezés szerina a cherokee indiánok sequoian kifejezéséből ered. Tulajdonképpen a mammutfenyőket jelöli, amik úgy szaporodnak, hogy a kisebb tűzvészek túlélői. A tűz hatására kezdenek el szaporodni, leejtve tobozaikat a felperzselt földben tudnak kihajtani. Rendszerint párosával. Magyarországon is van belőlük kettő, Budakeszin, érdemes megnézni. Több ezer éve állnak, ebben a két parkban a Sierra Nevada nyugati oldalán található köztük a világ legnagyobb fája is. Alaptulajdonságuk, hogy nem lehet őket befényképezni, mert túl nagyok. Látni kell őket és gyönyörködni bennük.
Ötödik nap azért, hogy takarékoskodjunk, lemondtunk Los Angelesről, bízva benne, hogy oda egyszer még könnyebben el tudunk jutni. Helyette az utolsót facsarva az éves Nemzeti Park belépőn, a The Joshua Tree felé vettük az irányt, ami Dél-Kaliforniában van, sivatagos terület és oda-vissza 8 órányi vezetéssel még útba is esett. A U2 híres albumát is ihlető fáknak, a legenda szerint egy mormon-hívő adta ezt a nevet, amikor megpillantva őket a tűző napon, Józsue története jutott az eszébe, akinek Mózes kitartott, áldó karjai adtak védelmet az amalekitákkal ellen vezetett harcában. Mivel egész nap ki kellett azokat tárni, hogy ne kerüljenek veszélybe a nap végére ezért már megtámasztották fáradt karjait (17, 8-16). Már a Nemzeti Park előtt jóval lehetett látni ilyen fákat, de a legsűrűbb azon a vidéken volt. És bár a fák is megkapóak, számomra a leginkább mégis a sivatagba hányt, egészen meglepő alakú sziklák jelentették a legnagyobb és váratlan élményt. Nem volt olyan durva sivatagként, mint a Death Valley a vadnyugati túránkon, de ezek a kövek ismét törpévé varázsoltak a Sequioák után már másodszor.
Oké. Ez akkor még mindig nem az volt, amiről írni szeretnék. A hatodik napon kezdtük meg ugyanis azt a roadtripünket, ami Santa Barbaratól San Franciscoig két napon át tartott. Végig az történelmi 1-es úton haladtunk a kocsival, ami 90%-ban elkerülte az autópályákat és egészen az óceánparton haladt. Minden városka nagyon hangulatos volt, szuper dolgokat lehetett találni eldugva. De az, a közel háromórás autóút, ami a parton vitt végig és elsősorban a Big Surnek elkeresztelt részt jelenti, nincsenek szavar rá, hogy milyen volt.
A Big Sur déli kapujánál. Innentől három órán keresztül következett a csoda.
Azért is olyan hosszú ez az út és lehetne még hosszabb, mert a meredek hegyoldalban csak nagyon lassan lehet haladni a kocsival (átagosan 10-15 mph) és mérföldenkénkt van egy olyan kiszögellési pont, ahol meg lehet állni, hogy ránézz az óceánra. A saját tapasztalatom az, hogy el lehet menni 2-3 ilyen mellett, ki lehet bírni, hogy nem állsz meg az ötödiknél, de aztán feladod, mert azt érzed, hogy most sem állsz meg, semmit nem látsz. A kedvenc kiszögellésem ez volt:
Itt egy hetet el kell tölteni. Minket a két nap alatt ért eső és napsütés, de nem tud rossz idő lenni, egyszerűen minden jól áll ennek a vidéknek.
Esőben a kedvenc világítótornyomnál
Nem tudom, hogy miért, de nagyon régóta van valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan vonzódásom a Csendes-óceánhoz. Amikor Portóban először jutottam el az Atlanti-óceán partjára világosan érezni lehetett, hogy ez már majdnem az, ahogy itt, New Havenben is állandóan megvan ez a “majdnem az”. De a Csendes-óceán számomra tényleg-tényleg a Rizikó térképének, tehát a világnak is a szélét jelenti. Ha lapos lenne a Föld, ez lenne a széle, európaiként ezt nem tudom átrajzolni a fejemben. Akárhányszor a partján lehetek, a teremtettség nagyszerűsége és törékeny elesettsége egyszerre fog el.
Előttem van Kelet, hátam mögött a végtelen.
Kikötőben élek. Hullámtörés zajára ébredek és egy jóllakott, szürke sirállyal étkezem. Nincs más dolgom, csak figyelni, a Nap lemenőben, érkezem.
Hoványi Márton blogja 