Túl

Végre túl. Azt hittem, már soha.

Járkálok a határon innen és élvezem, hogy friss a levegő. Látszik az új boldogság, mert ma leszólított az Operából kilépve egy külföldi fotós, hogy adnám-e magam egy nemzetközi reklám magyar arcának. Kedvesen csúsztattam át a névjegyemet, mondta az összeget, euróban, én meg azt, hogy annyiért a fülcimpámat sem kaphatja le. (Mert az ember lánya sem kurva, ugyebár.) Erre megdicsérte az angolomat, megduplázta az összeget és hozzáért a fényképezője tokjához. Sebtiben, mondvacsinált gondhálót szőttem a homlokomra és ebédelni siettem. Köszönés közben még láttam a mosolyában megcsillanni – a jobb alsó 5-nél – a bronzot. (Férfi borotva márka lett volna. Elvileg.) Túl szép volt ez a mai nap ahhoz, hogy játsszam a Toscát.

Könnyű

vagyok.

iS.

még most